Kisari Szabolccsal, a Titkos menetrend című darab szerzőjével Bánfalvi-Orosz Eszter, (a darabból készült ) az előadás dramaturgja beszélgetett a darabról, svájci bicskáról, és otthonos otthontalanságról Budapesten.
E: Említed sok helyen a nyelvi játékot, hogy mennyire élvezted a Titkos menetrend írását és általában az írást.
Sz: Igen, ez a drámához is kapcsolódik meg a nyelvi játékokhoz, mindenhez, hogy mi az hogy osztálytalanság? Hogy igazából az ember nem nagyon találja a helyét itt a meglévő dolgokban Budapesten. A második kerületben lakom a Margit körúton, ugye akkor már lefele megyünk egy kicsit és ott a Vízivárosnak van egy kis része, ahol jól érzem magam. Az írásnak az egyik mérföldköve, az első, a legfontosabb, talán az az, hogy nem iszom, józan vagyok, sosem ébredek fel másnaposan. Egy nap jött a lehetőség, hogy van egy drámapályázat. No fene! Nagyon romantikus volt, mert én akkor szódás voltam a Fény utcai piacon. Az menő volt, hogy jöttek az emberek és megkérdezték, hogy mit ír Szabolcs? – mindeközben kiadom a három szódát 360 forintért, és akkor mondtam, hogy éppen írok egy drámát. – Miről ír drámát? – Egy nőről aki BKV-zik. Akkor az emberek tovább mentek, persze nem foglalkoztak vele, miért is tették volna. Csak nekem meg adott egyfajta kényelmet, hogy én ott vagyok és közben írom.
E: Fontosak ezek a helyek és fontosak ezek az emberek?
Sz: Az, hogy vidéki és itt van Budapesten az igen. Nekem egyébként Tótkomlóshoz úgy különösebben nincsen közöm, átbicikliztem rajta. Fehérgyarmat az egyik kedvenc magyar tájegységemnek a központi helye, Felső-Tisza terület, ott van Kisar egyébként mellette. Az emberben van egy ilyen ambivalens érzés, hogy de amúgy nem laknék ott. Nem laknék már Mezőberényben, nem laknék Tótkomlóson. Én a Vizívárost azért szeretem, mert annak olyan formája van, ami egy kicsit atipikus. Falu a városban. Az a kis közeg valahol nekem olyan emberszabásúvá teszi az egészet, ott, na az az én helyem. Vannak olyan helyei a városnak, ahol én szorongok a mai napig. Valami különös módon idegen.
E: Erika és Péter, ez az egész világ, ennek volt valami előzménye a te életedben?
Sz: Nem. Semmilyen formában nem vagyok a Péter, az Erika sem igazából. Megkaptam ugye, hogy ez romantikus komédia, vígjáték. Én abszurdra gondoltam alapvetően. Követtem azt a vonalat, amit annak idején a francia tanszéken egy előadáson mondott az előadó, aki aláhúzta a félreértés fontosságát, hogy akkor alakul egy szituáció, amikor félreértés van, hogy az egyik elmegy tragédiába, elmegy komédiába, de a félreértés mindig kidobja az embert a megszokásból.
E: Az Oktató figurájában is érzek valamit belőled.
Sz: Az Oktatóba talán a saját idealizált képemet teszem bele. Szász Attila barátom volt, aki egyszer egy kocsmában mesélte, hogy ő csillagász szakon kezdett Szegeden. De mondom, hát francia szakos vagy itt az ELTE-n. – Hát igen, elmentem a csillagász szakról, mert nem láttam benne távlatokat. – mondta ezt teljesen komoly arccal. Nekem ez nagyon tetszett, és azóta is sokszor gondolok rá, hogy milyen az, amikor az ember úgy él, hogy a többieknek teljesen mást jelent az, amit ő csinál, holott ő egyébként hétköznap mondjuk teszem azt BKV-n villamost vezet, csak ugye meglátja benne a távlatokat. Filozófia. Vegyünk egy embert, nagyon gazdag, nagyon magasan van, majd három-négy hónappal később újra hallunk felőle és kiderül, hogy teszem azt Kispesten él egy lakótelepi albérletben és állítólag pizza futár. Akkor mit gondolunk elsőnek? Azt, hogy tönkrement, valamit csinált és bebukott. Hogyha ez az ember azt mondja, hogy kérem szépen én átgondoltam az életem és nekem az nem tetszett, mi most boldogabbak vagyunk így. Ez így nem lehetséges, holott egyébként ha az abszurddal játszunk, akkor igen ez lehetséges.
E: Itt jön be a társadalomkritika?
Sz: Igen, engem nagyon megfogott a 80-as évek szabad gondolkodásmódja, az underground. Ez a beszédmód nekem igazából a mai napig is nagyon tetszik és ez az én fő vonalam. 2023-ban volt a pályázat és most ugye csodák-csodájára és tényleg nagyon nagy örömömre megy az RS9-ben ez a darab. Igazából sokkal nagyobb örömet okozott így, minthogyha más helyzetben lenne, teszem azt mondjuk egy másik színházban leadják, de mondjuk nem teszik úgy bele a lelket, ahogy mondjuk a Lábán Kati beletette, és akkor kérdés morzsák maradnak, itt meg nem.
E: Sokszor említed interjúkban azt a kifejezést, hogy “kegyelmi állapot”, ez mit jelent neked?
Sz: A kegyelmi állapot az az új lehetőség. Kegyelmi állapot, hogy le tudtam jönni, ki tudtam jönni. Az a kegyelmi állapot, hogy írhatok. Hogy sikerült odáig eljutni, hogy ezt látják, olvassák, hallják. A kegyelem az, amit megkap az ember igazából és azzal érdemes élni.
E: Romantikus komédia és társadalomkritika. Mennyire zavart, hogy úgy nyúltunk bele, és hogy mi nem romantikus komédiaként zárjuk ezt a darabot?
Sz: Semennyire. Nekem több zárás is volt a fejemben. Én úgy gondoltam, hogy legyen akkor annyira abszurd, hogy van egy pillanat, hogy ezek mennek a buszon és akkor megszólal az ominózus dalmű és akkor van egy boldog pillanatuk. Hogy boldog vagy nem boldog igazából még ebből sem derül ki, ezt majd még hozzátesszük vagy elvesszük. Más lett itt, de nekem igazából ez így tetszett, nekem jobban elvarrta így a dolgot amit én akartam, és az utolsó Erika monológ az úgy összerakja.
E: Erika Budapesten megismeri és meg akarja ismerni a rejtett dolgokat, hogy minden utcának van egy története.
Sz: Minden utcának van egy története és minden embernek vannak tárgyai. Mondjuk azért annak örülnék, ha egy kicsit több energiát tenne bele az átlag budapesti, hogy hogy él. A történet nagyon fontos. Az egy elég fontos feladat lenne szerintem a budapestieknek is, hogy ez nem egy ilyen ide dobott díszlet, hogy története van. Történetek nélkül pedig nem működik. Ezzel nagyon szívesen foglalkoznék, hogy hogy lehetne tárgyakkal, szövegekkel egyes terepeket megvilágítani. Nekem egy gondom, hogy szerintem 2025-re azért is van rohadt nagy ereje a komolyan nem vehető külvilágunknak meg a híreknek, mert kiüresítettük a tereket az egymás közötti életünkben. A külvilág az az a terület, ahol átszaladunk, átrohanunk gyorsan az utcán.
E: Az Illés szám, ami azért átszövi az egész darabot, hogy kapcsolódik a döntéshez, a szabadsághoz, az egész történethez?
Sz: Én nagyon szeretem az Illést. Van benne egy hozzá ragasztott gondolat, hogy – ugye ez azért a 60-as évek vége – Magyarország is meg a világ valahogy végre először a saját történelmében talán itt hirtelenül fölfele nézett. Mindig amikor hallgatom, van az egyszerűségében olyan, hogy megfog. Kapaszkodó szerű vagy irányt mutat. Nincs sztorim, hogy szól egy Illés szám és akkor valami nagy dolog történik az életemben.
E: Ha egy mondatban kéne megmondani hogy te ki vagy, mit mondanál?
Sz: A Soroksári út közepén van egy épület, arról még az Oktató is beszél. Arra szerintem senki sem figyel föl, hogy az egy gyönyörű épület. Azt hiszem én az a csávó vagyok aki észrevette ezt a házat. Hogyha be kell írnom, hogy mi a munkája, akkor én gondban vagyok mindig, de most már teljes nyugalommal beírom, hogy bölcsész, és kész. Svájci bicska. A bölcsész olyan, mint a svájci bicska, szúr, vág, dugót húz. Meg kell tudni látni azt a verset, regényt, színdarabot, az épületet. Elsőnek ezt valószínűleg egy bölcsész fogja. A bölcsésznek a feladata, a küldetése – még akkor is, hogyha egyébként ebből nem ír semmit – a folyamatos gondolkodás, felismerés. Van bölcsész, aki tanít, van aki sört csapol, van bölcsész, aki pizza futár. Vagy, aki villamost vezet. A BKV dolgozóinak is ugyanúgy vannak történetei, mint a tárgyaknak.
E: Változott a képed Budapestről?
Sz: Igazából most már ki tudom mondani, hogy úgy mozgok benne, hogy nem keresem az otthonosság érzést. Vannak helyzetek, amikor azt mondod, hogy a francba ez azért így nem oké, amit lát az ember utcán, a társadalomtudományos szem. Ez a szegénység ez más, ez mar, ez nem jó és ez félelmetes. Számos alkalommal van az embernek bőven komfort érzeten kívüli élménye. Ez egy ilyen dölyfösség tudat, hogy azt mondod, hogy ide nem szeretnék születni vagy de jó, hogy nem ide születtem. De más oda született. Utána meg hirtelen ott vagy egy nagyon kellemes kertvárosi zónában, ahol megint csak nem laknál, azért nem laknék ott, mert van egy helyem, ahol szeretek lakni. Nekem ez most már a felismerésem, hogy én úgy szeretek ott lenni, ahol vagyok, és ez érthető a lakásra is, a családomra is meg a világomra is. Most oké, először.
E: Az emberek vagy a helyek fontosabbak?
Sz: Ha hierarchizálni kell, akkor először a hely és utána kapcsolódik rá az ember. Először az van, hogy az ember látja, hogy mi az, azt a közeget. Nem tudom, de lehet, hogy holnap meg mást mondanék erre.
E: Ahogy a darabban is van hogy ezt az értést a pillanat adja, lehet hogy két megállóval később, vagy kettővel azelőtt mást gondolnánk, vagy értenénk. Az utazás mint belső és külső utazás. Ez egy nagyon izgalmas téma. Folytatnád szívesen a munkát, együttműködést az RS9 Színházzal?
Sz.: Igen, nagyon szívesen!
