Rilke nálunk kevésbé ismert műve, a Malte Laurids Brigge feljegyzései egy költő prózája. Töredékes mű: napló és visszaemlékezés, elmélkedések és gondolatfutamok elegye. Feltűnnek benne történetmorzsák, de lényegében nincs története. Egy író számvetése élete szereplőivel, élőkkel és holtakkal, önmagával, érzésekkel és gondolatokkal. Nem színpadra született. Lábán Katalint azonban vonzzák a nem színpadra született irodalmi szövegek. Legutóbbi munkái is ilyenek: Füst Milántól A Mester én vagyok című regényből készült Egy doktorkisasszony naplójegyzeteit rendezte meg, majd következett Pilinszky és Sheryl Sutton levelezése. Egy interjúban1 ezzel indokolta darabválasztásait: „Próbáltak lebeszélni mindkettőről, de nem sikerre törekszem. Fontos nekem, hogy az engem régóta foglalkoztató szövegeket színpadra vihessem. És közben reménykedem, hogy ezek nem csak engem érdekelnek.” A Rilke-mű is ebbe a sorba illik. Színházi érdeklődése nyilván összefügg civil foglalkozásával: mentálhigiénés szakember, személyközpontú pszichoterapeuta, sokáig foglalkozott gyászterápiával is. Tíz jó sort utoljára

Rilke főhőse egy Párizsba keveredett, dániai fiatalember, aki a saját testi-lelki hontalanságát, s nem lanyhuló egzisztenciális pánikját pokoli érzékletességgel közvetíti. Kép kép hátán, formák, szagok, érzetek kavargásában, lihegő összevisszaságban, együtt jelenik meg a porló szecesszió és az expresszionizmus. Még nincsenek itt a költői életmű későbbi szakaszában megjelenő angyalok, a „lélek halálos madarai”, de már itt motoznak, s múltba-jelenbe avatkoznak a Munch és Schiele képeit idéző élőhalottak, a velünk élő kísértetek. Elképesztő erejű írás ez, s Lábán Katiék érdeme, hogy felhívják rá a figyelmet. Hallatlan izgalom fölfedezni a szövegben a Gogoltól származó, sötét groteszk hatását, az átváltozások Kafkánál kiteljesedő rémületét, de a Morgenstern akasztófaénekeiben megjelenő, jéghideg iróniát is. -Aki látni tanult-revizoronline.com